2. Rész- Margo, mint vészjelző

Margo állt az ajtó mögött, értelmetlen arc mimikával, mire az ajkain kicsúszott egy közömbös hang.

-          Szia, Diana régen láttuk egymást nem de? – kérdezte felhúzott bal szemöldökkel a lány nővére. Diana, megrázta a fejét, mint egy puli kutya, s beljebb tessékelte.

Mind a ketten helyet foglaltak a nappaliban a fotelre. Öt percig kínos csend telepedett le a szobára, mikor Margo szava felcsendült.

-          Apa szép házzal áldott meg- kacagott, s megköszörülte torkát. Margo nyakán egy gyönyörű Chanel darab díszelgett- nyaklánc. Nagyot nyelt Diana, s végül ő is szóba elegyedett.

-          Igazából, miért jöttél? – Kérdezte Dan [Diana] miközben látta, hogy testvére a levelet pásztázza, mit apja írt neki. Félt, hogy meglátja Margo, hisz nem akart abból konfliktust, hogy ki apa kedvence. Sietősen ráemelte kezét, el szerette volna takarni a papírdarabot. Margonak se kellett több, kérdőre vonta a levelet.

-          Mit rejtegetsz? – Mondta, miközben a papír többi részét kereste tekintetével.

-          Semmit se, mit rejtegetnék? – Mondogatta Diana, s kínosan jegyezte meg azt, hogy menjenek be a konyhába teázni. Ő máris előre indult, s nem látta Margot mögötte.

Ravaszul emelte ki a borítékból Margo a levelet, mire szemét végig pásztázta a tinta betűkön, s ezeket a sorokat dörmögte magában: „Ne mond el Margonak, de téged jobban szeretlek.” A lánynak majd megszakadt szíve, könnycseppek ezrei hagyták el szemét, rózsaszínre púderezett orcájáig. Diana kezében a teával, toppant be a szobába, hol Margonak kezében a papír. Észrevette Dan, s kétségbeesetten nézte nővérét, miközben darabjaira hullik földre szívének darabjai. Margo dühösön rontott rá húgára:

-          Mit képzelsz magadról? Tudhattam volna, hogy te vagy apa kedvence, hisz neked volt régen arany szőke hajad, s gyönyörű szemeid, és fényes jegyeid. Én mindig miattad háttérbe szorultam, idősebbként, mindig a pici hugica volt a nyerő, de miért? Engem senki se szeret!- Rontott ki Margo az ajtón, miközben Diana tekintete mereven állt, s egy arc izma se rendült meg.

Lefelé szegezte fejét, s komoran, öles léptekkel sietett be szobájába, ezekkel a mondatokkal fejében: „Most már valójában nem szeret senki.” Lehuppant a tollakkal teli, párnás ágyába, fejét a paplanba nyomta. Kegyetlenül sóhajtott, s legszívesebben láthatatlanná vált volna. Csicsergő hangra hegyezte fülét, akkor megpillantotta telefonját- sms-e jött. A polcra nyúlt, leemelte róla telefonját, s hangosan olvasta fel az üzenetet:

„Utállak, te utolsó szemétláda!”