1. Rész- Vihar, és a levél

Diana, szemét felnyitotta, s körbenézett az üres aszfaltú plafonon. Nagyra tátotta száját, amin egy ásítás is kicsúszott. Hallotta kintről a madarak gyönyörű éneklését, s néhol tücsökök ciripelését. Neki ez egy érdekes élmény volt, hisz meg szokta már Londonban, a sok autó kipufogójából áramló, gázt, ami az ablakán szokott beszivárogni.

 Felült a párnákkal teli, paplanos ágyából, s lábát a papucsába dugta bele, ami eddig az ágya előtt hevert. Felállt, majd öles léptekkel sétált be a sokbútoros konyhába. Kényelmetlenül nyúlt a polcra a kávéért, amit feltett melegedni a tűzhelyre. Ásított egyet-s, kettőt, mikor csoszogva billegett a hűtő elé, ahonnan egy tejet emelt ki. Lerakta a pultra, és egy bögréért nyúlt, amikor egy kattanó hangot adott ki sütője- készen van a kávé. Sietve emelte le tűzhelyről a gőzölgő folyadékot, amit a piaci friss tejébe öntött. Mikor a két oldat, egyesült, Diana megfogta a pohárnak a fülét, s úgy ült le a tömör barna székre. Néhol sokat kortyolt, máshol meg abba hagyta a szürcsölgetést- keserű kedve volt. Az ablakon kitekintett, s látta, hogy a nap, a komor szürke felhők mögé rejtőzött. Utána egy neszt hallott. Az eső kopogások voltak azok, mik a tetőre pattogtak, s az ereszen folytak le. Diana, erre csak egy halk kacajt eresztett el, mikor egy nagyot kortyolt a bögréből.  Egyre folyamatosabban estek az eső cseppek a földre, és a palatetőre, s az égen néhány „firkát” lehetett megfigyelni, mik a villámok voltak. Diana csak akkor eszmélt fel, hogy teljesen egyedül van a kis kunyhóban, se apa, se testvér nélkül. Félt. A bögrét az asztal közepére helyezte, majd felállt, s az egyik sarokba kuporodott le. Kezeivel, összekulcsolta lábait, s könnycseppek csúsztak végig orcáján. Most, senkire se számíthatott, és senkihez se bújhatott oda. Szavak hagyták el ajkait, s ezt rebegte: „teljesen egyedül vagyok, magányos, senki se szeret!”. Zokogott, s a szavai is mind igazak voltak. Apját szerette legjobban, s most ő hagyta el. Fájt neki, egy sebet hagyott szívén.

A postás egy levelet csúsztatott, be fekete kerítésébe. Felállt a lány, kicsoszogott a kapujához, s elolvasta a levél címét, feladóját. Mikor meglátta, hogy ki írta, beszaladt a konyhába, papucsát ledobta a laminált padlójára, s körmeivel felnyitotta a papírt, ez állt rajta:

                                                    „Kedves kislányom!

Őszintén remélem, hogy nem bántottalak meg azzal, hogy elküldtelek itthonról… Minden egyes nap ezen rágódom, hogy az én kicsi hercegnőm, utál-e engem emiatt. Titkon remélem, hogy nem. Sajnálom. De ezt a család, és a te érdeked miatt tettem. Jobb így. De akkor a lényegre térek. Nagyon szeretlek, egy percig se gondold azt, hogy nem. Te vagy a szemem fénye, ne áruld el Margo-nak a testvérednek, de téged jobban szeretlek! Tudom, hogy ezek a sorok nem pótolják az ölelésemet, se a jelenemet, de itthon kell, hogy maradjak… Remélem, hogy megérted,

                                                                              Sok szeretettel édesapád"

A kisírt szemén, újabb könny foltok jelentek meg, mikor azt hallotta, hogy valaki kopog az ajtón, vagyis inkább dörömböl. Kíváncsian húzta fel szemöldökét, s a kilincset lefelé húzta, majd meglátta, hogy (…)