7. rész- A fordulat

Sziasztok! Igen igen, megint késtem nem is keveset... Sajnálom, s sajnálom! Remélem azért tetszeni fog ez a rész, habár mostanában szerintem meg fogjátok majd szokni, hogy a kedves szereplőink a halál és az élet kapujában vannak néhányszor...Nagyon örülnék pár pipának és kommentnek! Jó olvasást!

________________________________________________________________

    7. Rész- A fordulat

Dianát egy erős fejvájás követte, pontosan azután, miután az ágyát elhagyta, s minden csövet kitépett magából, mivel Ő ezt nem tartotta szükségesnek, hogy ilyen dolgokkal, úgymond táplálják. De akkor még fogalma sem volt, hogy ennek milyen súlyos következményei lehetnek: egy azon biztos hatása a csövek kiragadása önmagunkból a halál, vagy ájulás, vele együtt migrénes felfájás, s sorolhatnám. De Dan-t az se érdekelte abban a pillanatban, ha élete úszna el egy szempillantás alatt. Hátradőlt az ágyban, s tétlenül bámulta a fehér orvosi szobát. Az volt az utolsó dolog, amit látott, mivel szemeit lecsukta, mélyen.

„ Dianát egy orvos vette észre, az ágyában lecsukott szemmel, száz meg száz csővel a teste mellett, s az oxigénpalackkal. A helyzetet senki se értette igazán, még a legjobb szakorvosok sem. Ott állt minden doktor, s nővér, mintsem segítve a helyzeten, mivel nagyon nem is tudtak. A csöveket szép, precíz mozdulatokkal dugdosták vissza az elég megviselt páciensbe. Nem érttették, hogy miért állt volna fel az ágyából? Tán öngyilkosságot akart elkövetni, vagy mi a szösz? Mindenki csak találgatott, de erre nem volt idő, mivel az óra ketyegett, sokkal gyorsabban, mint ahogyan azt elképzelték. Az egyik orvos kiáltott hangosan, azért a defibrillátorért, ami éppenséggel a helyzetet javítani tudta. Mivel, egy borzalmas dolog következett be, mely talán mindent romba dönthet, dönthetett. Újra megállt a szíve, de most sokkal nagyobb volt arra a veszély, hogy meghal.

-          Egy kettő, egy kettő, el fogjuk veszíteni, a rohadt életbe!- kiáltotta az egyik orvos, teljesen kikelve, trágár illetlen szavak mellett.

Az óra már este 11:40 mutatott mikor már 3 órája élesztik újra Dianát. De egyszer az a műszer, már nem adott ki sípoló, vészjelző hangot, a lány szíve újra dobogott. Az orvosok fellélegeztek s a verítéket is letörölték homlokukról. Viszont a siker egyel talán nem volt biztos, mivel az is benne volt a pakliban, hogy agykárosulást is szenvedhetett a nő. Így teljes sikert nem érhetett el senki idáig

                                                                                                  , Egyik bennfentes”

*Sok óra után, a lábadozást követően*                                              

Anyja Dianának az ágya mellett fohászkodott istenhez, s megköszönte, hogy Dan még mindig életben van, s maradt. Bő számú vizsgálat kimutatta azt, hogy a lány nem szenvedett agykárosulást, s semmi nagyobb gondot, ami igazán csodás, s meghökkentő fordulópont volt. Természetesen Margo sem maradhatott ki ezekből a számára csodás eseménydús órákból, mivel tátott szájjal, s színlelt fájdalommal toppant be a kórterembe.

-          Anya! Mi történt?! –kiáltott fel, mire az orvos lepisszegte Margo-t, hogy fogja be a csőrét, s ne kiabáljon.

-          Lányom! – mondta teljes kipirosodott arccal a középkorú nő, s megkönnyebbülve mesélte tovább nagyobbik lányának a történteket,- képzeld, újra elvesztettük a húgodat, de visszajött!

Margo erre csak kifújta a levegőt tüdejéből, s a teljesen kimerült Dianára forgatta szemét, s eleresztett egy „hála’istennek” szófordulatot, mit szerintem teljesen várható volt a megemlített lánytól, vagyis Marg-tól [Margo rövidítése]

-          Figyelj anya, nekem most valamit fel kell adnom a postára, mindjárt jövök, puszillak- ecsetelte, a nővér, mikor az anya csak bólintott egyet.

*Margo cselekedetei*

Mikor elhagyta a kórházat egy basszus szóval tette emlékezetessé azt a percet. A parkolóban a piti Wren várta, egy fekete kapucnis pulóverben, melynek anyaga nyekle szövetből készült. A lányt nem vonta kérdőre, mivel látta, hogy alapból felvan idegesedve, ilyenkor nem jó hogyha még feszültebbé teszi valaki is a helyzetet. Wren csak bámulta Margot, mire azt a nő nem bírta ki szó nélkül:

-          Te meg mit bámulsz itt, húzz el az utamból te… Jobb, ha nem mondom ki, mert még megbántanálak!

-          Te aljas! – fejezte be dühösen a fiú.

-          Nekem itt ne papolj, inkább vigyél el Dan lakásához, kíváncsi vagyok mit fogok ott még találni…

6. Rész- Te vagy az? [+Visszatértem!]

Üdvözöllek titeket újra! Nagyon örülök, hogy újult erővel itt vagyok köztetek, immáron új résszel a tarsolyomban. Így hát, remélem, hogy fogtok kommentelni, és pipálni, na meg, hogyan tetszik az új design?:) Ezt a részt viszont, Kovács Rékának szántam, mivel ő a történetemnek az állandó kommentelője, amit előre is szeretnék neki megköszönni!<3 És mellékesen, ez a rész nagyon izgalmas lett, jó olvasást, és hallgassátok vele a dalt amit a kép alá linkeltem, úgy sokkal átérezhetőbb!
-----------------------------------------------------------------------------------

     6. Rész- Te vagy az?

Dal

Mikor a fiú zakatolva kezdte felemelni buksi fejét, Diana tudta, hogy ki is az: Wren volt. A lány máris visszahúzta kezét, s a sírást kerülgetve kiáltott a fiatal doktorra.

-          Menj ki innen, takarodj! Ezek után itt vagy? –Mondta egyre el-elcsukló hangján. Diana kétségbeesetten nyúlt az üres szobában a telefonjáért, hogy anyját hívja segítségül, hogy küldje el Wrent.

-          Ne tedd! Kérlek. - Közölte a megszeppent fiú, aki ajkát kezdte el harapdálni az idegességtől. Dan-nek nem volt más választása, lerakta a mobil készüléket, s a szerény kócos fiúra szegezte tekintetét. Felesleges volt, hisz Wren nagy léptekkel ki szeretetett volna lépkedni az ajtón, de a lány furfangos volt, és szóra szerette volna bírni:

-          Megint el akarsz a vádak elől menekülni? Szegénykém. –Áradozott Dan, s szemét is forgatni kezdte.

 Tudta, hogyha az embereket a hibáik elé állítjuk, akkor sehova se tudnak majd elmenekülni, csak a hazugság mély gödrébe. A fiú, egyik pillanatról a másikra Diana mellé szegődött, s lágyan megcsókolta a lány puha ajkait. Wren beletúrt a lány kócos hajába, s végig pásztázott az arcán lévő gödröcskéken. Szenvedélyes csók volt az övék minden érzelem abban az egy érintésbe lakozott. A fiú végig simította selymes kezét Diana lábán, s a többi, ment a maga útján.

                                                                             ***

Mikor kiment Wren a szobából, Dan a táskája mélyébe nyúlt, ahol egy oldalain foszlott barnára kopott levél helyezkedett el. Felnyitotta s elkezdte olvasni; elhunyt apja írta neki. Ez az idézet állt benne:

„Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. - Az álmoknak is van színe?- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek- Milyen színű az öröm?- Fényes, kis barátom. - És a magány?- A magány az ibolya színét viseli. - Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. - És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.- Na és a szerelem?- A szerelem színe a telihold. - Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett."

Fájdalmasan kezdett zokogni a lány, még mindig nem tudta felfogni az esetet. Nem bírta a könnycseppeket letörölni arcáról, hisz annyi volt még orcáján.

*Eközben Margonál*

Érdekesen várakozott Margo, egy lebomlott falú ház belsejében, Wrent várva. Mikor megérkezett a fiú, csak mosolygott, sejtelmesen, s fáradtan.  

-          Elintézed? –Kérdezte a piti mosolygó, erre Diana nővére kacagott egyet, s ezt válaszolta:

-          Szerinted? Nem tudtam megölni a kis ribit! A francba!- Fakadt ki teljesen kiabálva, s trágár szavak mellett a nő. -, Az apját is megöltem, de még mindig él az a féreg húgom! –Mondta, majd Wren lesütötte a fejét, utána még jobban kérdezgetni kezdte a főnökét.

-          Mikor fogjuk meg semmisíteni teljesen?- Motyogta orra alatt a fiú.

-          Még nem. Szeretek az ilyen kis hazudozókkal játszadozni!

Szünet.

                                             Kedves olvasóim!
Sziasztok! Lehajtott fejjel, s könnyekkel küszködve írom ezt a pár sort. Borzalmas. Lehetetlen ez számomra, mivel még őszkor, mikor megalakult a blog, olyan nagy szeretettel írtam a részeket, amit úgy érzek, hogy mostanában ezt nem tudom megvalósítani. Ezért van ez, ez a szünet. Elmondhatatlan, mert több mint 2 hónap kihagyásával írom most ezeket a sorokat. De akkor is megszeretném köszönni azt a tömérdeknyi támogatást, s szeretetet amit adtatok nekem; egy "írónak" erre van szüksége, a bátorításra. De viszont... Nem tudom, hogy láttátok-e, de valaki mindig dislikeolja a részeket, ezért mostantól ez a gomb is lekerül, végleg. A blog addig is átfog esni néhány design átalakításon, hisz két hónapja nem volt új... Úristen. Szánalmasnak érzem magamat, hisz sose szüneteltettem egy blogomat se, hanem máris kitöröltem. De ennél a blognál éreztem azt, hogy igenis ez jó, nem sablon  sztori.  Amit, nagyon remélem, hogy ti is így gondoljátok, így szünetel a blog. Valamikor újra fog indulni, nem tudom, hogy mikor de újra fogom indítani,
                                                                         Sok szeretettel Klaudia B. írótok

5. rész- nyápic, kinek szíve félig halott

Az anyja kisétált a teremből, Diana pedig csak tétlenül feküdt teljesen romba dőlt világában. Az esze, csak azon járt, hogy megtudhassa, hogy mégis- ki akarta őt megölni. Tudta, hogy lehetséges az, hogy az anyja jól tudja ki az, csak a nyugodtság megőrzésével tetteti. Magas sarkú koppanásokat hallott a laminált, szürke színű padlón, s egy kilincscsikorgást. Sápatag képpel ült le Dan mellé Margo, a testvére.

-          Jobban vagy? – Kérdezte az aggódó nővér. Diana erre csak a szemét kezdte el balra-s jobbra forgatni-, egy hang se jött ki száján.

Mikor a csend, kezdett irritáló hatást ki szülni magából, a lány erőt vett magán, s egy közömbös hanggal tette jellegzetessé a „testvéri szeretetet”.

-          Jól tudod anyával, hogy ki akart megölni! Gondolom azt is épp olyan pontosan tudjátok, hogy hol van apa! Most mondd el!- Fenyegetőzött Diana. Margo felemelte fejét, s jámboran tekintetét is egyhamar ráemelte.

-          Az apánkat megtalálták, Diana- kezdett bele Margo, mire a lány, reménykedő szemekkel nézte őt- holtan.

Diana kezét a szájához emelte, s sokkos állapotba került. Szeméből könnyek gyülekeztek, s egyhamar a földre potyogtak. Utána egy hosszú sípoló hang hallatszódott ki a szobából-, megállt Diana szívverése… Margo, megelégülve magával, mosolyogva sétált ki a kórteremből, közbe nézte félig hallott húgát.

-          Ennek már rég meg kellett volna történnie- kacagott, s kiment.

Nővérek szaladtak be a szobába, s orvosok vették körül a fél holt lányt. Immáron, Margo is kétségbeesett arcot színlelt, anyja összeroskadt a padlón.

Hosszas tépelődés, várakozás után, Diana visszajött a halálból, egyenesen az életbe. Hófehér arccal, megtört szívvel dobbantott párat. Merev tekintete a kórházból mindenkit megijesztette, néhány ember, azt pletykálta, hogy halott, csak mozog.  Diana-át már nem érdekelte semmi se, hisz elvesztette eleve már az élete egyik legfontosabb részét-, az apját. Keserűen harapott ajkába, nem evett s nem is ivott. Utálta önmagát, hogy nem segíthetett apján, és hogy nem tudta meg akadályozni halálát. Megpiszkálta orrhegyét, és ki biccent ágyából, ami némi hát fájást segített elő. Lábujjhegyen lépkedett, s ki botladozott az ablak elé, majd kitekintett rajta. Madarak repkedtek az égen, s a nap, sárga, narancssárga hamvas színben úszott. Ez volt az egyetlen gyönyörű, s megszemlélő dolog a mai napban Diana számára.

Az ajtó kilincse megmozdult, majd egyhamar egy fiú, orvos botladozott elé. Diana ijedten, el-,elcsukló hangon köszöntötte.

-          Üdv- mondta Dan, s kezet nyújtott. A fiú nem, mert felnézni Diana tekintetére, s csak a kezét szorította meg a lánynak.

4. Rész- mi történik velem?

Ajkaik zakatolva hagyták el egymást, s a varázslat is egyhamar megszűnt. Wren ijedten emelte Dianára tekintetét, s felcsendült mély, brit akcentusú hangja.

-          Ezt nem szabadott volna- mondta el mélyedve- mennem kell.

Se, szó se beszéd. Elment. A lány magába roskadva ült tétlenül, mint egy félbe vágott fadarab. A sírás kerülgette, egy könnycsepp és kigördülőben volt, mikor kihúzta magát, s illedelmesen felállt, leakasztotta varrt bézs színű kabátját, egy koromfekete magas sarkút húzott fel kecses lábaira, s elhagyhatatlan volt a fekete Chanel táska. Kilépett a ház ajtaján, s utána a feketére lakkozott padon is. Harsányan sütött az óriás aranypénz*, melegével emberek arcát simogatta. Az, idősebb utcákat szelte át, s pár köszönést, s bókot is mondtak a falubeliek. Magabiztosan lépkedett, néhol járdaszegélyeken, máshol az úton. El akarta feledni apja eltűnését, s a bizalmatlan szavakat. Fejét felkapta, táskája mélyébe nyúlt, előhúzta fehér mobilját. Anyjával régen beszélt, nem ápolnak fényes kapcsolatot, Diana sosem volt az anya-lány típusú, inkább apjával szerette az idejét tölteni. Bement a „kapcsolatok” menüre, s anyja nevére kattintott. El volt mélyedve, s nem vette észre, hogy az úton flangál. Egy fényt látott utoljára Dan, s utána minden elsötétült számára…

Pityegő, s tompa hangra nyitotta fel szemeit. Karjára pillantott, látta, hogy infúzióra van kötve. Kórteremben volt. Sok gondolat futott végig Diana fejében, s mi történt, és hol van. Fehér hálóingben feküdt mozdulatlanul a kényelmetlen rúgóból összeállított ágyban. Az ajtó kilincs csikorgott egyet, utána egy orvos somfordált Dan mellé. Egy cetli volt kezében, füle mögött egy tollal, s felcsendült hangja.

-          Kisasszony, hogy érzi magát? – Kérdezte fittyet hányva Diana érdekeire az orvos. Orrát felhúzta, s prüszkölt egyet.

-          Mi történt, orvos uram? – Mondta sokkosan a kétségbeesett lány, majd az orvos tekintetét kereste, de az már a tollhúzásokon járt a doktornak.

-          Hát- dörmögte- autóbalesetet szenvedett. A hozzá tartozói várják kint, ha érdekelné kisasszony.

-          Édesapám is?- Riadt fel Diana sápatag orcával, kipirosodott fülhegyekkel. A doktor úr erre csak a bal ajkának szélét húzta fel, és kisétált az ajtón.

Anyja várta a doktort, hogy beszéljen állapotáról, de ő csak merev mozdulattal intett Dianára.  Édesanyja sietősen lépkedett a kórterembe, s egy csókot hintett Dan hófehér homlokára.

-          Kislányom jól vagy? – Kérdezte szótagolva anyja, de a lány nem a kérdésekre akart válaszolni, hanem az Ő kérdésire választ adni.

-          Ki ütött el? – Mondta Diana, s szemét anyjára emelte. Ijedten tűrte el, arcába lógó fürtjét.

-          Nem tudják- szólalt fel- senki se látta. De most ne ezzel foglalkozz, hanem inkább feküdj vissza, hagylak aludni.

3. Rész- Egyedül

Dal

Érdeklődve húzta fel szemöldökét Diana, s a feladóját kereste. Csak annyi volt oda pötyögve „TITKOS FELADÓ”.  Markába nyomta fejét, ajkát sóhajtás hagyta el. Kíváncsi volt, hogy ki üzenhette, de mégis félt. Félt, a következményeitől, hogy baja eshet. Bánatosan szórta szét hamvait a bőr fotelen, s haját eltűrve nézte a plafont, min néhány kép, firka meredezett. A szobában, az a bizonyos „kínos”csönd honolt- a csöndet egy nesz zavarta meg. Dan lassan lépett ki az utcára, s észrevette a Hírlapot. Felemelte a földről, kezeibe nyomta, s tovább szemlélte. Nagy betűkkel oda volt írva: ELTŰNT. Csak akkor eszmélt fel, hogy az, aki eltűnt, a szeretett édesapja. Sokk közepette rogyott le a fűre, s kigördülő könnycseppek csúsztak végig orcáján. Nem tudta felfogni, azt, hogy mi folyik valóban körülötte.

Az utcán sétáló, boldog emberek nyugodtan haladtak el Diana mellett, fittyet hányva igényeire. Csak egy fiú állt a kapu elé, s oda kiáltott bizonytalanul.

-          Mi a baj? – kérdezte a fiú, majd oda somfordált Dan mellé. Átkarolta, mire a lány megölelte a fiút; csak egy dologra volt szüksége, s az a szeretet. Dianának egy ijedt hang csúszott ki ajkai rabjából:

-          Eltűnt. – Az ifjú is lerogyott mellé, s nem faggatta tovább, hisz tudta, hogy ilyen esetekben, ez csak rossz lehet számára - a fiú orvos volt.

Betessékelte a lányt házába, s leültette egy székre. A fiú, sietősen lépett a konyhába, ahol vizet engedett egy pohárba. Diana forró ujjai közé nyomta, mire ő máris kortyolgatni kezdte a folyadékot.

-          Wren vagyok – mutatkozott be Wren. Aranyos brit fiú volt, kócos barna haja, szemöldöke fölött lengett.

-          Diana- nyújtott kezdett Dan, mire a fiú mosolyra húzta szájának sarkát.

A szobába mentek be, majd mind ketten leültek a paplanos ágy sarkába. Wren nem bírta sokáig a csendet, ami a szobában honolt, s kérdőre vonta Diana fájdalmát.

-          Ki tűnt el pontosan? – Húzta fel szemöldökét a fiú. Diana fejét felemelte, s ajkait egy szóra késztette.

-          Apám. Az egyetlen ember, aki szeretett. Eltűnt. – Mondta Dan, s könnycseppjei szabad utat kaptak. Wren letörölte könny maradványait, s átölelte a lányt. Fájt neki is, hisz át tudta érezni, hogy mi folyik a lány testében most, s lelkében. Ő is elvesztette apját.

-          Tudom, hogy ez nem segít sokat, de talán. Én is elvesztettem apámat…- mondta az ifjú könnyekkel küszködve.

Diana érzelmesen emelte fel fejét, s tekintetét Wren-re szegezte. Szemeit rajta táncoltatta, s egyre közeledtek ajkaik egymáshoz. Végül, összeforrtak. Dan becsukta szemét, szintúgy, mint a fiú. Újra érezhette azt, hogy őt, valaki újra szereti. Szívből.

2. Rész- Margo, mint vészjelző

Margo állt az ajtó mögött, értelmetlen arc mimikával, mire az ajkain kicsúszott egy közömbös hang.

-          Szia, Diana régen láttuk egymást nem de? – kérdezte felhúzott bal szemöldökkel a lány nővére. Diana, megrázta a fejét, mint egy puli kutya, s beljebb tessékelte.

Mind a ketten helyet foglaltak a nappaliban a fotelre. Öt percig kínos csend telepedett le a szobára, mikor Margo szava felcsendült.

-          Apa szép házzal áldott meg- kacagott, s megköszörülte torkát. Margo nyakán egy gyönyörű Chanel darab díszelgett- nyaklánc. Nagyot nyelt Diana, s végül ő is szóba elegyedett.

-          Igazából, miért jöttél? – Kérdezte Dan [Diana] miközben látta, hogy testvére a levelet pásztázza, mit apja írt neki. Félt, hogy meglátja Margo, hisz nem akart abból konfliktust, hogy ki apa kedvence. Sietősen ráemelte kezét, el szerette volna takarni a papírdarabot. Margonak se kellett több, kérdőre vonta a levelet.

-          Mit rejtegetsz? – Mondta, miközben a papír többi részét kereste tekintetével.

-          Semmit se, mit rejtegetnék? – Mondogatta Diana, s kínosan jegyezte meg azt, hogy menjenek be a konyhába teázni. Ő máris előre indult, s nem látta Margot mögötte.

Ravaszul emelte ki a borítékból Margo a levelet, mire szemét végig pásztázta a tinta betűkön, s ezeket a sorokat dörmögte magában: „Ne mond el Margonak, de téged jobban szeretlek.” A lánynak majd megszakadt szíve, könnycseppek ezrei hagyták el szemét, rózsaszínre púderezett orcájáig. Diana kezében a teával, toppant be a szobába, hol Margonak kezében a papír. Észrevette Dan, s kétségbeesetten nézte nővérét, miközben darabjaira hullik földre szívének darabjai. Margo dühösön rontott rá húgára:

-          Mit képzelsz magadról? Tudhattam volna, hogy te vagy apa kedvence, hisz neked volt régen arany szőke hajad, s gyönyörű szemeid, és fényes jegyeid. Én mindig miattad háttérbe szorultam, idősebbként, mindig a pici hugica volt a nyerő, de miért? Engem senki se szeret!- Rontott ki Margo az ajtón, miközben Diana tekintete mereven állt, s egy arc izma se rendült meg.

Lefelé szegezte fejét, s komoran, öles léptekkel sietett be szobájába, ezekkel a mondatokkal fejében: „Most már valójában nem szeret senki.” Lehuppant a tollakkal teli, párnás ágyába, fejét a paplanba nyomta. Kegyetlenül sóhajtott, s legszívesebben láthatatlanná vált volna. Csicsergő hangra hegyezte fülét, akkor megpillantotta telefonját- sms-e jött. A polcra nyúlt, leemelte róla telefonját, s hangosan olvasta fel az üzenetet:

„Utállak, te utolsó szemétláda!”